Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


FotóTörténet

Fák között

 
Aznap ismét a faágon lógott a nyaklánc. Tisztán, akár a frissen hullott hó, mintha semmi szennyeződés sem érhetné el a csupasz, halott faágon. Talán még a folyton csepegő nedvesség is elkerülte.
A nő csak néhány pillanatig nézte az ékszert a sáros földútról. Már nem is emlékezett rá, mikor látta meg először, de azóta minden nap felbukkant, egy kicsit máshol, ám mindig az egyik faágról lógott, éppen szemmagasságban. Könnyen elérhette volna. Mégsem akart hozzáérni. Nap nap után csak nézte a fehér csipkeanyagot, és a középen lelógó, ovális követ, amiben mintha látta volna önmagát. Úgy érezte, szomorú látványt nyújt. Az ovális kő és a benne tükröződő arc.   
Egy idő után már csak azért kelt útra, hogy láthassa. Tetszett neki. Mintha az ékszer ezt megérezte volna: a nő egyre nehezebben akadt rá, mindig távolabbra és távolabbra kellett mennie, hogy láthassa. A nő arra gondolt, el akarja vezetni valahová. Először egyszerű kíváncsisággal tekintett erre a helyzetre, de az első vércsepp megjelenésével ez gyorsan megváltozott.
Csak egy egészen aprócska folt volt a fehér csipkén. Fenyegető, mint egy ördögi vigyor, és nem eresztő, akár egy mindent látó szem. Az egész világ megváltozott. Minden jéghideg lett, és a bús, szomorú erdő megtelt veszedelemmel és félelemmel. A fák halkan nyögdécseltek, mintha valami titok birtokában lennének, a szél pedig tovalibbent, már semmi sem rezdült. A nő úgy érezte, egy alak áll a fák között, aki őt figyeli, és pontosan erre a pillanatra várt, hogy ő végre észrevegye azt a vérfoltot a fehér csipkén…
Hazafutott.
 
Másnap is mennie kellett, nem tudott parancsolni a lábainak. Azt remélte, a nyaklánc örökre eltűnt, titkon mégis arra vágyott, hogy újra lássa. Nem lepődött meg, amikor ismét felbukkant. A kicsiny vérfolt mellé most egy nagyobb is társult. A nő lélegzete elállt. Csak akkor vett újra levegőt, amikor már minden végtagja zsibogott. Azt képzelte, hogy valaki áll a háta mögött, de nem tudott elég bátorságot gyűjteni, hogy megbizonyosodjon róla. Lekapta a nyakláncot az ágról, és ismét futásnak eredt.
Minden nap hazavitte a véres ékszert, az valahogy mégis mindig visszakerült az erdőbe. Csendes belenyugvással vette tudomásol, hogy megőrült. Nem lehetett más magyarázat. Sírva vonszolta magát a fák között, mindig messzebbre és messzebbre, és azért fohászkodott a nyaklánchoz, hogy mutassa meg végre, mit akar. Nem mehet haza. Nem maradhat otthon, amíg nem látta, amit látnia kell.
 
Egészen más látványra számított. A holttest váratlanul bukkant elő, és ő majdnem hasra esett benne. Azt gondolta, a saját tetemét találja majd meg. Ekkor már rég gyanította, hogy kísértet lehet. Hirtelen döbbent rá, maga sem tudta, mikor, hogy az élete csak az erdőben létezik. Nem tudta, mit csinál, amikor távozik innen, mivel tölti a fennmaradó idejét. Csak a fák léteztek, és a minden nap előbukkanó nyaklánc. Megtapogatta a nyakát: nem érzett rajta sérülést, pedig az előtte elterülő alaknak egyértelműen elvágták a torkát.
Bárcsak emlékezne rá, ki ő! Miért nem emlékszik a saját arcára? Hol él, mi a neve, kik a szülei – és a legfontosabb, mióta szorongatja a nyakláncot a kezében?
Forgatta az ujjai között, a kövecskében mintha saját arcát látta volna tükröződni. A magasból néhány vércsöpp hullott a fehér csipkére. A nyakához illesztette, majd bekapcsolta a láncot.
Emlékezett.
Ő volt az Elátkozott Erdő, az ott élő minden baj és szomorúság, félelem és veszedelem, minden betévedő  ember végzete.
 
– Apa, apa, nézd, milyen szép nyaklánc! – A kislány vidáman mutatta a könyvbe rajzolt női portrét, és rajta a nyakláncot. A férfi arra gondolt, mennyire nem rázta meg a gyereket az édesanyja halála. Talán fel sem fogta. Mióta elindultak, énekelgetve sétált mellette, és még csak meg sem kérdezte, hová tűnt az anyja.
– Hol találtad azt a könyvet, kicsim?
– A fák között.
A férfi nagyot nyelt. Nem akart arra gondolni, mi lehet még a fák között. Ő látta azt a vörös szemű lényt, aki elvágta a felesége torkát. Az is ott bukkant fel.. Az Elátkozott Erdőben. Miért is vezette erre a családját? Választhatták volna a hosszabb, de biztonságos utat. Mindenki tudja, hogy erre a félelem jár.
– Apa, ki ez a néni?
– Nem tudom, kicsim.
A férfi hangja elcsuklott. Hogy fogja felnevelni ezt a kislányt egyedül? Még szerencse, hogy ő nem volt szemtanúja édesanyja szörnyű végzetének. Az a könyv… Nem kellene elvennie a kislánytól? Még bajt okozhat.
– Milyen szomorú! Miért viseli ezt a nyakláncot? Apa, nekem is lehet majd ilyen nyakláncom?
– Persze, majd veszek neked egyet – hazudta. Úgysem lesz pénze ilyesmire, de ezt egyelőre nem akarta közölni a kislánnyal. Mintha az előbb valami fontos jutott volna az eszébe, de…
Miért viseli azt a nyakláncot?
A férfi hallott mendemondákat arról, hogy abban található a nő ereje. Szép, szomorú fiatal nőnek adja ki magát az utazóknak, érdeklődik, hogy nem ismerik-e őt, hogy tudják-e, hol lakik. Nem sokan menekülnek meg közülük. Egyesek egyszerű kísértetnek vélik, de a férfi azokkal értett egyet, akik azt mondják, az a nő az erdő maga. Ha találkozik vele, letépi a nyakláncát, és messzire elhajítja. Úgy talán megmenekülhet.
Apa, ha találkozunk ezzel a nénivel, velünk jöhet?
– Nem hinném, hogy örülne neki. Ő itt lakik.
A feleségével akart haza menni. Miért is nem vette észre előbb azt a vörösszemű árnyat? Akkor talán megmenthette volna.
– Apa, miért sírsz?
Hallgatott. Eddig távol tartotta magától az emlékeket. Hisz csak alig egy éve házasodtak össze, annyi minden állt még előttük, annyi tervet és álmot dédelgettek. A jövőjük felé tartottak, mégis…
Hirtelen megtorpant.
Hisz alig egy éve házasodtak össze…
Még nem született gyermekük.


A férfi behunyta a szemét. Tudta, hogy a lény, aki kislánynak álcázta magát, valahol a háta mögött áll. Mély levegőt vett, és megfordult. Csak a nyakláncra koncentrált. 

 

Írta: Susuk Melinda   További Írásait az alábbi linken érhetitek el: http://smkinda.blogspot.hu

 

 

 Három kívánság

 
Három éve éltek a faluban, de Lina csak a férje halála után érezte igazán, hogy oda tartozik. A közös földben nyugvó holtak meglepő összekovácsoló erővel bírtak. Mindaddig csak egy a fővárosból érkezett pár voltak, és bár a helyiek sosem viselkedtek velük ellenségesen, mégis érződött némi távolságtartás közöttük. A temetés óta mindez megváltozott. Mintha az addig másnak gondolt világ belefolyt volna a hétköznapokba. Linára fájdalmasan tört rá a valóság, amitől addig egy láthatatlan fal tartotta távol.
Megérkezett a magány és a fájdalom, amit oly régóta nem érzett. Nehéz, erős láncokkal kötözte őt a földhöz, korábbi nyugodt és boldog élete nyomtalanul szertefoszlott. Eltűnt minden boldogság – minden, amit oly könnyedén szerzett meg.
 
A lámpás a temetőkapu előtti lépcsőn árválkodott. Szakadt az eső, és néha villámlott egyet, ilyenkor az aranylámpás száján is aprócska villám futott ki. Lina nem tudta, hogy a varázserővel bíró tárgy reagál a viharra, vagy fordítva történik. Maga sem értette, aznap miért indult útnak az esőben, a lámpás láttán azonban már sejtette, hogy egy magasabb erő szólította magához. Életében már harmadszor, és úgy sejtette, utoljára.
Tizenkét évesen egy nap erős késztetést érzett, hogy lemenjen az árvaház közelében húzódó, sehová sem vezető föld alatti járatokba. Hamar eltévedt, és senki sem tudta, hogy ott jár. Biztos volt benne, ott végzi be rövid és sivár életét, és még csak nem is bánta. Egykedvűen rótta a köröket odalent a sötétségben, és abban reménykedett, sosem találja meg a kijáratot.
Úgy egy nappal később a bolyongása során belerúgott valamibe. Még odalent is hallotta, hogy a kinti világban vihar tombol. Kitapogatta, majd felemelte a tárgyat, és csak forgatta a kezei között. Elfelejtkezett az éhségről és a szomjúságról. Egyszer csak apró villám cikázott elő a kezében tartott lámpás száján, és ő ijedtében elejtette azt. Majd meghallotta az égből felhangzó dörgést, ami csak apró morajnak tűnt a földalatti járatban.
Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Azt gondolta, talán csak hallucinál a szomjúságtól. A villámlás azonban többször is megismétlődött, és a fehér fény bevilágította a folyosót. Úgy a hatodik villámlás után Lina ismét remegő kezébe vette a különös lámpást, amiben a mesékben a dzsinnek élnek. Észre sem vette, hogy arcán lassan végigcsorog egy könnycsepp.
– Segíts, kérlek.
 
Másodszorra felnőtt nőként hívta magához a lámpás. Kikerült az árvaházból, ahol azután, hogy a lámpában élő szellem segítségét kérte, csodálatos, vidám életet élt. Nem tudta, hogyan került ki, egyszerűen csak elindult, és a lába éppen arra vitte, amerre kellett. Ahogy a fényre lépett, a lámpás már nem volt nála.  A nagyvilágban azonban kezdett szétzuhanni. Nem szerette az éttermi munkát, a munkatársaival sem jött ki jól. Állandóan kicsi lakásában kuksolt, és borzasztóan magányosnak érezte magát. Úgy gondolta, csak azért sétál ki az esőben a közeli hídra, hogy a vízbe vesse magát – de a korláton újra ott várta őt a a villogó lámpás.
Márk másnap érkezett az étterembe. Lina tudta, csak miatta jött. Amint a férfi belépett az ajtón, őt kereste a tekintetével és rámosolygott. Hamarosan beszélgetésbe elegyedtek, és Lina még aznap felmondott. Fél év múlva összeházasodtak, majd egy csodálatos, békés falucskába költöztek.
A boldog időszaknak ismét vége szakadt, és a szellem újra eljőtt hozzá.
Lina leguggolt a lépcső elé, és így pont szemmagasságba került vele a lámpás. Könnyei belevesztek az arcán végigfolyó esőcseppekbe.
– Segíts, kérlek.
 
Sosem tudta előre, miként változtatja meg a lámpás az életét, de ilyen szokatlan ajándékra nem számított. Az asztalon, a még reggelről ottmaradt tej, kávéscsésze és pirítós mellett egy áttetsző laposüveg állt. Benne tejfehér köd gomolygott.
– Ez meg mi? – kérdezte hangosan. Az utóbbi időben rászokott arra, hogy magában beszélt. Választ senkitől sem kapott, viszont tisztán érezte, hogy valaki áll mögötte. Amikor hátrafordult, senkit sem látott.
Attól a pillanattól kezdve sosem érezte magát egyedül a házban.
 
Az üvegnek nem talált megfelelő helyet. Néhány napig az asztalon hagyta, majd felvitte a hálószobába az ágya mellé, de nem mert tőle aludni. Ezután az üveg bejárta az egész házat: a fürdőkád szélét, a hűtőt, a garázst, az éjjeliszekrénye fiókját, megbújt a spájzban a befőttesüvegek között. Bárhová is vitte, egy láthatatlan szem minden mozdulatát követte.
A boldogság azonban nem érkezett meg.
Úgy gondolta, utolsó kívánságával kell megfizetnie az összes többiért. Na de mit kívánt valójában? Fogalma sem volt, mit rejthetett az üveg, de nem érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy kinyissa. Mégis, ez a kis üveg tartotta csak életben. A világa összetört, és a fürdőszoba szekrényben őrzött pengétől csak ez a tárgy tartotta vissza. Segítséget kért, és kapott is valamit. Talán mégiscsak van remény.
Egy nap a remény is elfogyott.
 
Azon a téli reggelen meglátta a kicsi lényt. Úgy nézett ki, mint egy manó. Egy gonosz, fekete manó. Lina tudta, hogy az figyelte őt. Egyáltalán nem lepte meg a lény, mintha csak egy szemtelen legyet látott volna körözni a házban. A manó kifutott a hálóból, amikor ő felkelt. Lina követte őt, egészen a fürdőszobáig. A lény a nyitott fürdőszobaszekrény ajtajában állt, kezében a pengével, amit a nő felé nyújtott. Lina gondolkodás nélkül elvette.
 
A vörös lángok jéghideget ontottak körülötte, és ő megállás nélkül vacogott. Láthatlan lények fogták körbe, egyre közelebb és közelebb merészkedve. Lassan minden levegője elfogyott. Mellkasa mozdulatlan szikla lett, és fájdalom hasított az agyába, amikor a fürdőjében látott kis manó az arca elé került, és széles, hegyes fogakkal teli szájával rávigyorgott. Lina szeme felpattant.
A fürdőszobájuk csempéjén feküdt. Domestos és wc-illatosító szag csapta meg az orrát. Minden tisztának tűnt. Felült és sértetlen csuklóját bámulta. Talán csak álmodta…? Karnyújtásnyira tőle a laposüveg állt — kinyitva.
Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára.
−  Mindig túl könnyen lemondasz az életről.
Lina felismerte férje hangját. Kihúzta magát, az öröm végigfutott a testén, de aztán hamar elernyedt. Nem mert hátra nézni. A mögötte álló alak a férje hangján szólt, de rettegett attól, hogyha rápillant, nem a megszokott arc néz vissza rá.
− Ki vagy? — kérdezte rekedten.
− A férjed.
− Nem. Te a lámpa szelleme vagy.
− A kettő ugyanaz, Lina.
A nő nagyot nyelt. Erre még nem gondolt. Sosem beszélt férjének a lámpásról, nehogy bolondnak titulálja. Vagy csalónak, aki ilyen könnyen, erőfeszítés nélkül szerzett magának boldogságot. Úgy tűnt, valójában a férfi többet tudott az esetről, mint ő maga.
− Lina, én nem tudom megváltoztatni az emberek sorsát, ahhoz nincs hatalmam. Az a sok jó csak illúzió volt, de a valódi életed mindig felülkerekedett. Például amikor kijöttél az árvaházból, vagy amikor az emberi testem meghalt. Három kívánságod lehet, de utána elragad a Sötétség. Már találkoztál is a szolgáival, és kiengedted az Ítéleted a palackból. Azonban előtte még teljesítem a kívánságod. A segítségemet kérted. Én megadom neked. Ha ellenálsz az erőmnek, megmenekülsz.
 
Lina sötét helyen ébredt, és a fürdő tiszta illata után könnybe lábadt a szeme a dohos szagtól. Felállt, és észrevette, hogy sokkal kisebb, mint amilyennek valójában lennie kéne. Kinyújtotta a kezét, úgy tapogatózott előre. Egyszer csak csúszós kövek érintették a tenyerét.
Szája sikoltásra nyílt, de egy hang sem jött ki a torkán. Az árvaház alatt húzódó járatokba jutott. Hangosan és gyorsan kapkodta a levegőt, és azért kűzdött, hogy ne essen pánikba. Hová tűnt a háza…?
Elakadt a lélegzete. Mikre nem gondol?  Hisz tizenkét éves és egy árvaházban lakik, sosem volt saját otthona! Talán megőrült? Egy férfi képe is felrémlett az emlékezetében. Ez valahogy biztonsággal töltötte el. Lassan újra elindult. Ki kellett találnia. Nincs sok értelme visszamennie, de nem akart egy ilyen helyen, egyedül meghalni. Az éh- és szomjhalál biztos borzalmas lehet.


Néhány lépés után belerúgott valamibe. Felemelte, és csak forgatta a kezei között. Hallotta, hogy odafönt vihar tombol. Egy apró villám cikázott ki a lámpás száján, mire odakint dörgött egyet. Ez megrázta a föld alatt végighúzódó világot. 

Írta: Susuk Melinda (http://smkinda.blogspot.hu)

 

Beköszönt a tél

 
Levendula mama a Szépszemű Mogyoróbokor és a Póklábú Fatörzs mellett lakott egy csinos, terebélyes tölgyfában. Szederke épp oda tartott. Amikor csak tehette, mindig meglátogatta őszhajú nagymamáját, aki alig volt nagyobb nála, pedig Szederke még csak nyolc  telet ért meg.
A kicsi lány nehezen közlekedett az őszi időkben. A talajt elszáradt falevelek borították, és bizony, aki nem nőtt magasabbra egy gombánál, nehezen talált utat magának. Szederke mégis imádta ezt az időszakot, mert a sok sárga és vörös levél közt úgy érezte, mintha a nap felszínén sétálgatna. Igaz, azon a fényes golyóbison valószínűleg nem lenne szüksége a meleg csizmára, és a Levendula mama kötötte pulcsira.
A Szépszemű Mogyoróbokor barátságosan integetett, amikor Szederke a közelbe ért, a kislány pedig lelkesen visszaintegetett neki. A Póklábú Fatörzs azonban mogorva hallgatásba burkolózott, de a kislány már rég nem félt tőle. Tudta, hogy a Fatörzs valójában igenis kedves.  Ő réges-régen egy nagy fa volt, de a favágóknak köszönhetően jórészt csak hosszú gyökerei maradtak meg.
Azon a napsütéses, őszi délutánon Levendula mama a kuckója előtt sepregetett, és a még fákon szunnyadó leveleket nézte. Amikor Szederke melléje ért, a nagymama rámosolygott, és így szólt:
– Ez egy nagyon különleges tél lesz, kisunokám! Sok dolgunk lesz.
Szederke komolyan bólintott. Tudta, hogy a nagymama mindig alaposan felkészül a hóra és a fagyra. Legfőképpen lekvárok és befőttek készítésével, növények szárításával, valamint meleg ruhák kötésével. Úgy tűnt, most azonban valami egy kicsit megváltozott.
– A befőzésekhez már értesz, azt is tudod, melyek azok a gyógynövények, amik hasznosak. – A mama a  számtalan felakasztott köteg levendulából levett egyet, hogy teát készítsen belőle. A szárított növényektől nem csak az egy helyiségből álló ház, hanem a környék is levendula illatban fürdött. – Most majd megtanítalak kötni is.
Szederke nagyon izgalmasnak találta az új feladatot! Levendula mama egy nagy kosárból fűzöld gombolyagot halászott elő a sok-sok, színes gombóc közül.
– Azt hiszem, ez megfelelő lesz – mondta elégedetten. – Pontosan elegendő. Sállal kezdünk, mit szólsz hozzá? Ez a szín illik a szemedhez.
Szederke ezek után szinte minden nap meglátogatta Levendula mamát. Egy ideig odakint játszott az állatokkal: bújócskáztak, fogócskáztak, vagy ha a Póklábú Fatörzs épp jókedvében volt, Szederke felülhetett rá, és iskolásat játszhattak. Mindent pontosan úgy csinált, ahogy a tanító nénijétől látta. Számolni és olvasni tanította a barátait, elmondta az erdő történetét, vagy egy általa rajzolt térképen mutatta be az erdő részeit és az ott élő állatokat,  növényeket (ezeket viszont néha a „diákjai” jobban tudták, mint ő maga). Szederke nagyon büszke volt, mert őz barátja napról napra ügyesebben számolta a makkszemeket, míg a mókuska már szinte folyékonyan tudta olvasni a mesekönyvet, amit Szederke a nagymama polcán talált.
A játék mellett minden nap kötögetett egy kicsit. Levendula mama türelmesen tanítgatta, bár úgy tűnt, mintha mostanában kicsit hamar elfáradna. Amikor már egyedül is boldogult, még ha nagyon lassan is ment neki, Levendula mama teát főzött, és mindig elmagyarázta, melyik tea mire jó.
– Ha szomorúnak érzed magad, főzz egy finom levendula teát! Meglátod, elég egy csésze, és máris jobban érzed magad. Utána sokkal szebbnek fogod látni a világot.
A tél eközben egyre közeledett, a jéghideg szél már arról süvített, hogy ott toporog az erdő szélén. Szederke nagyon várta az első hópelyheket. Úgy képzelte, mire leesik az első hó, elkészül a sállal, és azzal köszöntheti az új évszakot.
– Igen, azt gondolom, ez így lesz – bólogatott komolyan Levendula mama, amikor Szederke beszámolt neki erről. – Tetszeni fog a télnek az új sálad. Te pedig majd büszkén mutogathatod! Igazán szép.
Szederke úgy gondolta, a nagymama csak kedveskedni akar, mert a sál bizony korántsem lett olyan szép és rendezett, mint amilyeneket ő csinált. Azért a kislánynak mégiscsak tetszett és örült neki: ez volt az első, saját kötése! Tudta, hogy idővel majd egyre ügyesebb és ügyesebb lesz.
Ahogy telt az idő, a gombolyag egyre kisebb, a sál pedig egyre hosszabb lett. A nappalok egészen rövid ideig tartottak, a fák pedig fokozatosan lecsupaszodtak. Mintha Levendula mama is még jobban összement volna. Egy különösen sötét délutánon pedig már csak egy egészen picike maradt belőle.
– Remek! Épp időben! – nézte Levendula mama egy kamilla teával teli csészével a kezében. – Eljött az ideje, hogy befejezzük. Megmutatom, hogy kell. És nézz csak ki! Ezekből a szürke felhőkből biztos megérkezik az első hó!
– De jó, mama! – ugrándozott örömében a kislány. Néhány perccel később pedig már az új sáljában illegette magát a tükör előtt.
–  Csodaszép lett, kicsikém! – örvendezett a nagymama is, és igazán büszkének tűnt. Szederke ennek ellenére azt is látta, hogy nagyon elfáradt. Erre a mama következő szavai is ráerősítettek. – Jobb lesz, ha most hazamégy. Ennyi elég volt mára. Ha elkezd hullni a hó, veszélyessé válik az út.
 
Szederke családja csak néhány mogyoróhajításnyira lakott Levendula mamától, egy csipkebokor alatt gondosan berendezett kis házikóban. Ez a ház több helyiségből állt, és ő négy testvérével osztotta meg szobáját. Az éjszaka közepén felriadt a meleg dunna alatt, de nem tudta, mi ébresztette fel. Testvérei békésen szuszogtak, és még mindig hallani lehetett a kis kályhában egyre halkabban ropogó tüzet. Minden békésnek és megszokottnak tűnt, Szederke még az ágytámlára felakasztott sálját is látta, amit egészen addig nézegetett, míg el nem aludt. Mégis nyugtalanság járta át, és halkan, hogy a többieket fel ne ébressze, kimászott az ágyából. Odakint fényes volt minden, és ő közelebb ment az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vehesse. Hirtelen benne rekedt a levegő.
Végre havazott!
Hatalmas pelyhekben hullt a hó, és már olyan vastagon takarta be az avart, hogy Szederke attól tartott, ismét úgy kell majd kiásniuk magukat a házból, mint néhány évvel ezelőtt.
Aztán észrevette, hogy odakinn más is világít, mintha egy csillag hullt volna le a földre. A következő ablakhoz sietett, ahonnan jobban láthatta a jelenséget. A csodálkozástól elkerekedett a szeme. Igaz, hogy sűrűn hullt a hó, mégis tisztán ki tudta venni az egy mogyoróhajításnyira álló két alakot. Az egyik Levendula mama volt, egy batyuval a hátán. A másik pedig egy olyan lény, amit Szederke azelőtt sosem látott. Egy lány volt, és ő maga világított. Bőre sima volt, haja hullámos, és könnyű anyagból készült ruhát viselt, de úgy tűnt, egyáltalán nem fázik. Mind a ketten mosolyogva néztek a ház felé, és Szederke megértette, hogy látják őt, még ha ez lehetetlennek is tűnt.
– Levendula mama, hová mégy? – kérdezte halkan a kislány, mert tudta, hogy a kintiek így is hallják őt. Nem értette, miért, de egy könnycsepp gördült le a szeméből. – Meg fogsz fázni ebben a hidegben!
– Nem kell félned, kicsikém – mosolygott rá a mama. Nem kiabált, Szederke mégis tisztán hallott mindent. – Látod, eljöttek értem, és nekem most hosszú útra kell indulnom. Egy olyan helyre megyek, ami távolabb van az erdő szélénél is.
Szederke megijedt. Nem gondolta, hogy bármi is lenne az erdőn kívül.
– Mikor láthatlak újra? – kérdezte, és most már szüntelenül folytak a könnyek a szeméből.
– Nem tagadom, az még sokára lesz, olyan sokára, hogy akkor már te is nagymama leszel. De nincs semmi baj, biztos, hogy találkozni fogunk… Ne felejtsd el, amiket tanítottam neked!
Levendula mama és a fényes lány egy ideig integettek neki, majd elindultak. Szederke visszaintett nekik, de közben halkan arra kérte a mamát, maradjon még vele. Ám úgy látszott, hogy az utazást nem lehet elhalasztani.


Szederke egy darabig még állt az ablak előtt, aztán hirtelen gondolt egyet, és átszaladt a szülei hálószobájába. Bebújt melléjük az ágyba, és halkan sírdogált. Anya és apa hiába kérdezgették, mi baja, ő nem tudott válaszolni, csak belefúrta arcát anyukája hajába. Hosszú idő után végre elaludt, és utolsó gondolata az volt, hogy reggel levendula teát készít mindenkinek, pontosan úgy, ahogy nagymamája tanította neki.  

Írta: Susuk Melinda (http://smkinda.blogspot.hu)

 

 

A macskamintás sál

 
Bord mindhárom feje egyetlen pontra meredt. Néha megmoccant egy-egy füle: az erdő neszeit figyelte. Semmitől sem kellett tartania, hiszen mindent a gazdája uralt. Ám azt is tudta, hogy gazdája a legkisebb változásra is kíváncsi, és neki be kell számolnia róla. Most azonban minden a megszokott mederben zajlott.  Az Elátkozott Erdő nyugodt volt.
Bord hirtelen talpra ugrott, csóválni kezdte a farkát és halkan nyüszögött. Végre itt van!
A talajból, ahová a kutya mindaddig meredt, hirtelen egy fej bukkant elő. Bord örömtelin vakkantott egyet mind a három szájával: gazdája megjelenik! A kutya tisztában volt vele, hogy ez a jelenet az erdő lakói és a betévedő látogatók számára egyet jelent a sosem tapasztalt rettegéssel – és általában a halállal. Bordnak viszont ezek a pillanatok jelentették élete legboldogabb időszakát.
Gazdája arcát meg sosem látta, mert mindig lehajtotta a fejét, és hosszú haja az arcába hullt. Bord tudta, hogy ez így van jól. Akik belenéztek gazdája szemébe, már halottak voltak.
A hosszú hajjal keretezett fej utan előbukkant a földből a sötét ruhába bújt felsőtest, majd a lábak. A nő mintha egyszerre lett volna masszív, akár egy szikla, és áttetsző, mint az üveg. Lábfeje a földben maradt, Bord tudta, hogy onnan nyeri az energiát.
– Hamarosan egy kívülálló érkezik – Gazdája hangja olyan volt, akar a szél, süvítő suttogás. Bord most már odaszaladt hozzá. A nő jéghideg kezével végigsimított az állat középső fején. – Vigyáznunk kell rá. Azt akarom, hogy lássa a világomat.
Bord mindhárom feje oldalra billent. Gazdája ritkán csinált olyasmit, amit ne értett volna meg, most azonban rejtve maradtak előtte céljai.
 
Milu nyaka köré tekerte a macskamintás sálat, kabátja zsebébe süllyesztette a nyakéket, felkapta az asztalán lévő lámpást és elindult. Kissé aggódva pillantott hátra kicsiny házikójára, ami a sötétben igazán magányosnak és szomorúnak, de leginkább ijedtnek tűnt. Milu nyelt egy nagyot, és ismét a lába elé nézett. Remélte, hogy senkivel sem találkozik, és mi tagadás, erre nagy volt az esély. Néhány napja már senki sem merte kitenni a lábát sötétedés után, és még nappal is csoportosan közlekedtek az emberek. A furcsa események hirtelen törtek rájuk, és először elképesztették a lakosságot, majd a rettegés és kétségbeesés határára torlaszolták. Mindenki úgy hitte, előjel nélkül érkeztek a kísérteties jelenségek – ám Milu tudta az igazságot, ugyanis az a bizonyos előjel jelenleg is a hátrahagyott házában lábadozott.
Az Elátkozott Erdő mellett lakni a legtöbb ember szerint kész őrültség, ám Határfalva lakói köszönték szépen, tökéletesen jól érezték magukat, és megtanultak együtt élni a hellyel. Egyetlen szabályt kellett betartani: soha ne menj be a fák közé! Aki ennek engedelmeskedni tudott – a legtöbb ottlakó igen –, boldog és békés életet élhetett elzárva a nagyvilágtól, ugyanis kevesen vették a bátorságot, hogy meglátogassák őket. Elmenni pedig senkinek sem akaródzott. Úgy tűnt, az Elátkozott Erdő sem foglalkozott velük, ha ők béként hagyták. Néha-néha láttak árnyakat elsuhanni a fák között, és arra is akadt példa, hogy közvetlenül az erdő mellett megjelent valamilyen sötét alak vagy különös teremtmény, és egy háromfejű kutyáról is suttogtak a népek, ám ezek sosem okoztak galibát. A legtöbben, ahogy Milu is, úgy vélték, ezeket a jelenségeket inkább a fantázia és az álmok szülték, és valójában minden, ami az Erdőhöz tartozik, ott is marad.
A világ nagy része bolondnak tartotta Határfalva teljes lakosságát, Határfalva népe pedig ugyanolyan bolondnak tartotta az egészen a falu szélén, azaz pontosan az Erdő fáinak árnyékában élő boszorkányt, akinek arcát még egyetlen élő ember sem látta, ám kétségtelen létezett, már a mostani öregek nagyapáinak idejében is. Milu azonban – némi túlzással –, gyermekkora óta barátságot ápolt a halk szavú, mindig az árnyékban járó asszonnyal. Tulajdonképpen, mint szomszédja, Milu csak néhanapján besegített neki, de szívesen gondolt barátjaként a boszorkányra, és nemrég bebizonyosodott, hogy a nő is kedveli őt. Ugyanis egy hónappal ezelőtt, életében először, a boszorkány meglepte őt a születésnapján. Milu örült a macskamintás sálnak, csak nem tetszett neki. Macskák csak ritkán bukkantak fel a környéken, mert sem az Erdőt, sem Határfalvát nem szerették, ellenben előszeretettel bámulták az ott élőket. Milu pedig ki nem állhatta a macskaszemeket: mintha azok egészen mást láttak volna, mint az övé.
A boszorkány, miután átadta az ajándékát, közelebb intette magához Milut, aki odahajolt a haj takarásába bújó archoz.
– Az Elátkozott Erdő ebben nem lát – suttogta rekedten a nő. – Te viszont látni fogod a valóságot. Az illúzió nem hat rád.
Milu most elgondolkodott, vajon miért mondhatta neki ezt a boszorkány. Talán tudta, hogy egy hónappal később az Erdőbe kell mennie, és ez majd megvédi őt az illúzióktól, ami az előjelet is lázas őrületbe sodorta?
Elérkezett az Erdő bejáratához. Már sajnálta, hogy ilyen közel lakik a falu végéhez, és persze az Erdő kezdetéhez. Felnézett a sötét, csillagok nélküli égre, és halkan fohászt küldött az isteneknek, hogy legalább ne havazzon, míg távol jár. Úgy tervezte, nem megy be mélyen az Erdőbe, csak annyira, hogy biztos legyen benne, a csipkés nyakéket megtalálja a tulajdonosa. Elővette a zsebéből a nyakláncot. A közepén lévő kő mintha világított volna a sötétben. Milu elindult, és közben arra a napra gondolt, amikor az előjel összeesett a háza ajtajában.
 
Milu nagy ricsajra ébredt akkor éjjel. Arra gondolt, talán egy farkas merészkedett be a faluba, és az próbál betörni hozzá. Ekkor sajnálta igazán, hogy egyedül lakik. Kipillantott az ablakon, és a felhők mögül előbukkanó hold épp a boszorkány házát világította meg. Milut megkönnyebbülés töltötte el a látványától, és igaz, hogy nem értette, miért, ám nem panaszkodott.
Magához vette az ajtó mellé állított baltát, és óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Kikémlelt a nyíláson, és először semmit sem vett észre, de aztán a pillantása lejjebb vándorolt, és riadtan hőkölt hátra. Egy férfi feküdt a küszöb előtt mozdulatlanul, arccal a föld felé. Valószínűleg nekiütődött az ajtónak, amikor elveszítette öntudatát, az okozta a zajt. Milut megrémítette a gondolat, hogy halott lehet. Még sosem látott halott embert.
Milu észrevette, hogy félelmében gyorsan szedi a levegőt. Kényszerítette magát, hogy hosszan és egyenletesen lélegezzen, így végül sikerült megnyugodnia. Ekkor leguggolt a férfi mellé, és annak hátára fektette a tenyerét. Érezte, hogy a férfi gyengén ugyan, de lélegzik. A hátára fordította a nehéz testet, és az arca láttán Milun végighullámzott az érzés, hogy egy ismerős fekszik előtte, de aztán rájött, hogy sosem látta azelőtt. Nem a faluból származott, ez biztos. Olyan kevés idegen érkezett hozzájuk, hogy Milu mindegyikükre tisztán emlékezett, de az előtte fekvő, szőke hajú férfi egyikükre sem hasonlított.
Milu arra gondolt, segítséget kellene hívnia, mert egyedül képtelen lesz megmozdítani a férfit, és ha nem siet, az megfagy a földön. Már el is indult, hogy bekopogjon legközelebbi szomszédjához, a kissé pöffeszkedő, ám segítőkész Kistelekiekhez, amikor valami megcsillant a holdfényben, közvetlenül a férfi keze mellett. Milu odahajolt, hogy szemügyre vegye, mi az. Egy ovális kő volt, ami egy fehér csipkenyakláncban folytatódott. Egy halk nyögéssel Miluban rekedt a levegő. Ismerte a mondákat az Elátkozott Erdőről, aki néha nő képében saját fái között bolyong, és egy csipkenyakláncot visel, amiben az erejét hordja.
Milu lassan magához tért dermedtségéből, és kétségbeesetten pillantott körül, mintha azt remélné, a segítség előbukkan az egyik faházikóból. Végül elhatározásra jutott. Felkapta csizmáit, és a boszorkány háza felé indult. A nő azonnal ajtót nyitott, mintha egész éjjel ott várta volna, hogy végre bekopogjon. Szó nélkül segített a szobába cipelni a férfit, majd ugyanolyan szótlanul eltűnt. Kis idő múlva a férfi felébredt, és halkan, zavartan mesélni kezdte, mi történt vele.
 
Milu meggyújtotta a lámpást, mert a fák között még sötétebb volt, és lassan köd szállt alá. Minduntalan a háta mögé pillantott, mert biztos volt benne, hogy valami jár mögötte; gyakran megreccsent egy ág, mintha valaki rálépett volna, és néha ruha surrogását is hallani vélte. Csak ez tartotta vissza attól, hogy visszaszaladjon a faluba.
Ennek ellenére aggasztotta, hogy egyre mélyebbre hatol az erdőben. Többször is megfogadta, hogy eldobja a nyakéket, vagy a következő fára akasztja, mégsem tette. Egyrészt, mert attól tartott, több félnivalója van a háta mögött surranótól, mint az előtte húzódó sötét, ám csöndes Erdőtől.
A sötétség egyre sűrűsödött, a köd pedig teljesen körülvonta, mégsem állt meg. Nehezen tudta megmagyarázni az érzést, ami rátelepedett, de szárnyaló volt és kellemes, ami tovaűzte a félelmet. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy lenne itt bármi, ami bántaná. Végigsimította  sálon. Az védelmezte őt.
A hajnal közeledtével a nyakék egy bokorra került, Milu pedig elbújt a közeli a növényzetben.
 
A férfinak magas láza volt. Ha olykor felébredt, megpróbálta elmondani, mi történt vele, de folyamatosan ugrált az események között, így Milu csak nehezen tudta összerakni a történetet.
Úgy tűnt, a férfi a feleségével haladt át az Erdőn, ám a nőt megtámadta valamilyen sötét lény és megölte. Az Erdő megbabonázta, és ő úgy hitte, van egy kislányuk, aki velük utazik. Ám a kislány valójában az alakot váltott Erdő volt és őt akarta elkapni. A férfi azonban leszakította a már nőként előtte álló gonosz Erdő nyakláncát, és elfutott, maga mögött hagyva a nő vérfagyasztó sikolyát. Ezután került a faluba, és Milu ápolása alá.
Ezután Határfalva kísértetjárta hellyé változott.
Az egész a hangokkal kezdődött. Éjjel hangos dörrenések hallatszottak az udvarokról, csörgések és csörömpölések a szobákból, ám senki sem tudta, honnan származnak. Néha maguktól nyíltak és csukódtak az ajtók, ablakok. Egyesek arról is beszámoltak, hogy míg egyedül tartózkodtak odahaza, valaki a nevüket suttogta. Aztán egyre többen láttak furcsa árnyakat az Erdő fái között, majd a falu közelében.
Milu aggódott. Mivel a férfi érkezését követő napon az egész falut felbolydulva találta, mindenki idegesen mesélte rémisztő élményeit, ő hallgatott a látogatóról. Legfőképpen azért, mert sejtette, mi lehet a hirtelen, addig sosem tapasztalt félelmetes események oka. Az Elátkozott Erdő a nyakékét keresi.
Bár napokig reménykedett, hogy a helyzet idővel javulni fog, be kellett látnia, hogy épp az ellenkezője történik. Tudta, hogy cselekednie kell.
 
Az Elátkozott Erdő egy sovány, inkább érdekes, semmint szép arcú nő képében jelent meg. Hosszú, sötétzöld ruhája az avart söpörte, mégis teljesen tiszta maradt. Milu semmi fenyegetőt nem látott benne, a nő inkább zavartnak és elveszettnek tűnt, mint aki nem tudja, hol van. Az első nap hozzá sem ért a nyaklánchoz.
Milu egy játékot talált ki. Minden nap máshová rakta a nyakláncot, aztán elbújt valahová, és várta a nő megjelenését. Az, miután megérkezett, nézte egy darabig a csipkés ékszert, majd elment. Milu érdekesnek találta a helyzetet.
Fogalma sem volt, hány nap telhetett el így. Egyre inkább hozzászokott a komor fák látványához, a ködhöz, és hogy gyakran hallott zajokat a közeléből, ám sosem találta meg a forrását. Félelme szép lassan elpárolgott, és már semmitől sem tartott. Jól érezte magát ott, mintha régi otthonába tért volna meg. Senkivel sem találkozott, így igencsak meglepődött, amikor egyik nap, miután felrakta az egyik ágra a nyakláncot, valaki megszólította.
– Hát itt vagy? – Milu rövidet sikoltva fordult meg, és legnagyobb meglepetésére az a férfi állt előtte, akit betegen ott hagyott a házában. – Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni!
A férfi ránevetett – majd csókot lehelt a homlokára. Milu annyira megdöbbent, hogy szólni sem bírt. A férfi elindult, majd néhány lépés után visszafordult.
– Nem jössz? Nem kellene sokáig az Erdőben maradnunk. Azt mondják, elvarázsolt.
– Elátkozott – javította ki öntudatlanul Milu. Közben próbálta kitalálni, mi történik. Megigazította a sálat a nyakában. A férfi nem lehet illúzió, mert a sál véd tőle. Akkor talán a férfira bocsátottak varázst?
– Mindegy – legyintett a férfi. – Akkor is mennünk kell. Nem akarom, hogy baja essen a babának.
– Babának? – értetlenkedett tovább Milu, mire férfi elmosolyodott.
– Minél hamarabb oda kell érnünk…
Hogy hová, Milu nem tudta meg. A férfi elsápadt, arca megnyúlt, és iszonyattal megtelő szeme, mely valahová Milu háta mögé meredt, egyértelműsítette, hogy valami nagyon rossz dolog bukkant fel a közelükben. Milu hallotta az avar zörgését, és a nehéz légvételeket. Hátra sem kellett fordulnia, hogy maga előtt lássa a lényt, amiről a férfi beszélt neki, még odahaza, a biztonságos kunyhójában.
Amikor mégis odanézett, a magas, hegyes fogú lény szemében őrült tűz lobogott.
– Futás! – a férfi elkapta a kezét és maga után vonszolta, de Milu tudta, hogy fölösleges. A lény nehézkesen, darabosan mozgott, de hosszú lábaival mégis gyorsan elérte őket. Milu éles fájdalmat érzett a hátában, egy sikolyt hallott, ami talán az övé lehetett, majd elzuhant. A férfi a nevét kiáltotta, majd valalmi fekete suhant el mellette, és a lény fájdalmas morgással eltűnt. Aztán mindent beborított a fehér köd.
Amikor Milu kinyitotta a szemét, egyedül volt. Fázott a hideg földön, ezért gyorsan felállt. Meglepően könnyen sikerült neki. Megtapogatta a hátát, de kabátja sértetlennek tűnt. Sálját is megigazította. Lenézett a lába előtt heverő testre.
Nem az övé volt. Bár egy kicsit mintha hasonlított volna rá.
Hát mégis illúzió volt csupán, tűnödött magában Milu. Ez megnyugtatta. Eszébe jutott a nyaklánc, azonban fogalma sem volt, merre hagyta. Úgy döntött, már nem is érdekli. Keletnek indult, úgy sejtette, arra találja az utat. Ideje hazamennie.
Hamarosan meg is találta, amit keresett, ám gyorsan el is bújt egy száraz bokor mögé, mert mozgást látott. Elkerekedett a szeme, amikor felismerte a férfit. A mellette lépdelő kislányt nem látta még, de emlékezett rá a férfi beszámolójából. Milu oda akart kiáltani a férfinak, hogy vigyázzon, ám elkésett. A sötétzöld ruhás nő állt ott, nyakában az ékszerrel, amit maga Milu rakott fel az egyik fa ágára. A férfi megfordult, és egy határozott mozdulattal letépte, majd futásnak eredt. Az Elátkozott Erdő sikolya visszhangzott a fák között. Milu nem bírta hallgatni, a fülére tapasztotta a kezét és leguggolt, míg csönd nem lett. Amikor végül felpillantott, senkit sem látott.
Az Erdő határait senki sem ismeri, gondolta. A boszorkány azt mondta, a sálban az Erdő nem lát, én viszont látni fogom az igazságot. Az az igazság, hogy Határfalva is az Erdőhöz tartozik. Egy illúzióban élünk, ahol nincs idő, csak folyamatos körforgás. Vajon hányszor jött el már a férfi a falunkba?
Milu megigazította a sálat, és rálépett az útra. Elindult, de nem Határfalva felé, hanem a másik irányba.
 
 
Bord mind a három feje a távozó lányt fürkészte, akinek olyan hasonló volt az illata a gazdájáéhoz. Bord ismerte gazdája történetét, aki úgy haladt át az Elátkozott Erdőn – amit akkor Elvarázsoltként ismertek –, hogy egy emberkölyök volt a hasában. Ám a varázslények egyike megölte őt, és valami csoda, vagy inkább átok folyományaként feléledt, hogy az idő bekerítésével maga mellett tudja párját és kölykét is. Bord tudta, hogy gazdája ennek nagyon örült, és szívesen nézte a kis Milut, amint szépen, egészségesen felnövekszik, miközben ő lassan az Elátkozott Erdő ura lett, annak tudta nélkül. Bord azt viszont nem értette, most miért engedte szabadon a lányt. Az a sál már nagyon-nagyon régóta készült, és gazdája sokszor visszafejtette, vagy teljesen lebontotta, hogy aztán újrakezdje. A macskamintás sál azonban egy nap készen lett, és Milu megkapta. Milu hamarosan kiér az Elátkozott Erdőből, és odakint gazdája nem vigyázhat rá. Bord az út közepéből feltűnő alakra nézett. Haja alól, az eltakart arcából könny és vér hullott a földre.
 
Írta: Susuk Melinda (http://smkinda.blogspot.hu)
 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Június / 2018 >>

Statisztika

Most: 1
Összes: 23613
30 nap: 573
24 óra: 18